- kérdezte valaki, miután felrótták neki, hogy egy fórumvitában retardáltnak nevezett egy Down-szindrómás kisgyereket. Orvosi értelemben igaza van, a legtöbb Downos "retardált", de aki ezt hozza fel egy ilyen helyzetben, azt arra ítélném, hogy üsse be a gugliba, hogy retardált és számolja meg, hányszor fordul elő orvosi értelemben és hányszor bántó szándékkal vagy szimplán "nagyon hülye" jelentéssel.

Sajnos ugyanez a helyzet minden orvosinak vagy semleges értékítéletűnek, ténymegállapítónak induló melléknévvel, ami azt írja le, hogy egy ember értelmi szintje elmarad (kor)társainak átlagától: amint behatol a köztudatba, azonnal egymás bántására használjuk és arra mondjuk, akit megvetünk, lenézünk, magunknál alávalóbbnak tartunk, aki szerintünk nem üti meg az ember-szintet és így nem csak azt sértjük vele, akire rásütjük, hanem azt is, akire kitalálták.

 (Százötven éve a hülye, a gügye és a buta is értelmi fogyatékosságot jelölt az orvosi szóhasználatban.)

A Down-szindrómásokat és más (értelmi) fogyatékkal élőket - mint csoportot - valahogy hívni szeretnénk, mert tényleg másak, más igényeik vannak és ezekről beszélni akarunk: nem lenne számukra sem előnyös, ha pontosan ugyanúgy bánnánk velük, mint akinek nincs ilyen problémája (=más problémája van). Nem azt akarjuk letagadni, hogy mások: igenis különböznek és speciális segítségre van szükségük a speciális problémáikban. Azt kellene valahogy megérteni, hogy a nem egyformák is lehetnek - lehetnének - egyenlőek. Ennek része lehet az is, hogy eleve nem egy olyan címkét húzunk rájuk, ami lenézést, megvetést sugall, amiből a legfontosabb információ az, hogy az illető alacsonyabb rendű, mint mi, normális, egészséges és ép emberek. Az értelmi fogyatékosok pedig még a fogyatékosok csoportján belül is a hierarchia alján vannak.

 

Mit számít, hogy hogy hívják őket? Attól nem lesznek okosabbak, akármit mondunk rájuk.

Ez egyrészt nem igaz (lásd a címkék erejéről írtakat), másrészt a degradáló elnevezés - lenéző hozzáállás - alacsony teljesítmény (na ugye!) ördögi körének forgását azzal is visszafelé húzhatjuk, ha a nevek közül azt választjuk, amelyik a legkevésbé bántó - és vesszük a fáradságot, hogy időnként új nevet tanuljunk, ha a régiek már belekopnak a bántó, alázó funkcióba. Nem is kell ehhez hosszú idő: Pár éve még meglepően sok helyen nevezték a Down-szindrómásokat mongolidiótának, mára egyre ritkábban használják ezt a szerencsétlen, félrevezető és megalázó nevet.

Furcsa kivétel a szépirodalom (lásd Esterházy Péter, Méhes Károly, ugyanő, Kovács-Cohner Róbert, Grecsó Krisztián)  - talán azt gondolják, hogy ez a szó jobban festi a hangulatot, választékosabb, egzotikusabb? Elképzelem, hogy az USÁ-ban az írók - köztük a legrangosabb állami elismerésben és számtalan egyéb kitüntetésben részesülő, a főváros díszpolgárává választott nagy írók - ragaszkodnak hozzá, hogy az afro-amerikaiakat esztétikai okokból (?) niggernek nevezzék. (Nem az a baj, hogy az idiócia orvosi értelemben is "kevesebb", mint a Down-szindrómások. A debil sem jobb, mert ezek az "orvosi" kifejezések mind csak a nagyon hülye szinonimái. Senki nem mond ilyet, csak ha bántani akar - vagy ha szakember.)


Mit mondjunk hát?

Olyan elnevezés kell, ami a problémát leírja, de a vele küzdőt nem: nem épp ott gyengít legjobban, ahol a leginkább támogatásra lenne szükség.

A konkrét esetben könnyű dolgunk van: soha ne használjuk a mongolizmus, mongolidióta elnevezéseket, kerüljük a Down-kórt, inkább használjuk a Down-szindrómát és kezdjünk barátkozni a 21-es triszómiával. (Zárójelesen a kór vs. szindróma kérdéséről: A kórnak negatívabb a hangulata, a rendellenes minőséget hangsúlyozza, a szindróma csak tünetegyüttest jelent.  Aki valamilyen kórban szenved, azt pl. jobb elkerülni, nehogy elkapjuk tőle. Szindrómában nem szokás szenvedni. Ezen felül a kór használata arra is utalhat, hogy a használója nem a legfrissebb forrásokból tájékozódott, ami jó eséllyel azt is jelenti, hogy az ismeretek, amikre támaszkodik, szintén nem naprakészek.)

 

Na de mi a helyzet az értelmi fogyatékossággal általában?


"Hivatalos" változatokból is több van, más elnevezéseket használ pl. a pszichiátria, mint a gyógypedagógia. A pszichiátriai elnevezések nagyjából beleesnek abba a kategóriába, amiről a poszt elején beszéltem: a retardált, debil, imbecil a köznyelvben sértő - minél ismertebb, annál inkább (a ritkább imbecil pl. kevésbé hat sértően, mint a debil, pedig súlyosabb fokú retardációt jelöl). A még ritkábban használt oligofrént sokan nem is értik. A gyógypedagógiában nem betegekről van szó az orvos-beteg hierarchiában, hanem gyerekekről, diákokról, akikkel naponta együtt kell működni és ki kell belőlük hozni a legtöbbet, így itt a képezhetőség lehetőségei kerülnek előtérbe. Korábban enyhe, középsúlyos és súlyos értelmi fogyatékosságról beszéltek, ma tanulásban akadályozottságról, értelmileg (közepesen vagy súlyosan) akadályozottságról. A tanulásban és értelmileg akadályozottság között azonban a köznyelv (közfül?) számára nem világos a különbség (előbbi az enyhébb) és ezt a különbséget nem is mindig akarjuk kiemelni. A széles körben használt sajátos nevelési igény fogalma nem hordoz negatív konnotációkat, de túl sok fér bele: a pöszeségtől az étellalergiáig a siketségen és gyengénlátáson át mindenféle "másságra" használják, nem csak az értelmi fejlődés eltéréseire.

 

Vannak-e jobb ötletek?

Jó ötlet lehet például fogyatékos ember helyett fogyatékkal élőről beszélni. A különbség aprónak látszik, de a "szőrszálhasogatás" mögött az áll, hogy meghatározó jelzője, "homloktetoválása"-e az illetőnek a fogyatékosság vagy egy olyan körülmény, amelynek szerepéről most éppen beszélni akarunk, de amit nem használunk az illető meghatározására. (Ezt a blogot úgy kezdtem, hogy felvettem egy "fogyatékos gyerek" címkét is, de amikor az első konkrét esetben kellett volna használni, a mozaik első csillogó kövecskéjére, egyszerűen nem voltam rá képes. Azóta nem is vettem elő.)

Szintén jó ötlet a fogyatékosság és a sérülés (hibás, törött, selejt) hangsúlyozása helyett eltérésről, nehézségekről beszélni: pl. értelmi fogyatékosság helyett eltérő értelmi fejlődésről, tanulási nehézségekről.

 

Iránytű

Két tesztet tudok ajánlani azoknak, akik szeretnének meggyőződni arról, hogy nem bántanak az elnevezéssel, de már összezavarodtak a sok név (és gúnynév) között: Az egyik, amit fent is említettem: a google megmutatja, milyen kontextusokban használják mások a szót. De még jobb, ha megpróbálod elképzelni, hogy a gyereked, akinek vannak kedvenc ételei, játékai, aki átöleli a testvérét, ha az sír, aki szeret csúszdázni és könyvesboltba járni, aki nyűgös, ha beteg, akinek óvodát, iskolát kell keresni, aki gyógypusziért jön, ha megüti magát - szóval ez a gyerek bizonyos dolgokat nehezebben tanul meg, bizonyos körülményekhez nehezebben alkalmazkodik, mint mások. Szeretnéd, ha ezért retardáltnak, debilnek, gyengeelméjűnek neveznék? Mit tartanál jobbnak, ha sérülést, betegséget, fogyatékosságot emlegetnének vele kapcsolatban vagy ha tanulási nehézséget?

Nem arról van szó, hogy a szülők képtelenek elfogadni, ha a gyerekük fogyatékos és erre tekintettel kell lenni, hanem arról, hogy itt nem hibás csavarokról és fogaskerekekről van szó, hanem emberekről, akik a nagy kalapból egy kevésbé szerencsés cédulát húztak és rajtunk is áll, hogy a nyereményükkel hogyan tudnak boldogulni: kihasználjuk, hogy őket könnyebb félrelökni a sorból és még azt is kiverjük a kezükből, amit kaptak vagy viszonyulásunkkal, elvárásainkkal támogató környezetet biztosítunk számukra, hogy a világ, amelyen osztozunk, mindannyiunknak kellemesebb hely legyen.