A kötődés kifejezést gyakran használjuk "ragaszkodás" értelemben, és mint az összes szavunkat, hol így, hol úgy értjük - és mindenkinek mást jelent. Panaszkodik egy anyuka, hogy egy éves gyereke túlzottan kötődik hozzá, mert sír, ha egyedül hagyja. Egy másik azt mondja, hogy nincs semmi baj a kötődéssel, mert a gyerek nagyon anyás, le se tudja magáról vakarni. Figyelmeztet az orvos, hogy ha másfél éves kor után is szoptatnak egy gyereket, túl szorosan fog kötődni.

Trükkös dolog ez a kötődés.

Az első anyuka gyereke (ennyi infó alapján) feltehetően "egészségesen" kötődik. A másodiké (ennyi infó alapján) feltehetően nem. (Az orvos meg hát, khöm, nem tényekre alapozza a véleményét.) A trükk abban rejlik, hogy a kötődés nem csak ragaszkodás. A "jó" kötődés olyan biztonságérzetet ad, amire alapozva van bátorsága a gyereknek eltávolodni is. A kötődés egy-másfél éves korban akkor működik jól, ha az anya jelenléte biztonságot ad a gyereknek: ilyenkor nem lóg rajta, hanem felfedezi a világot. Az anya hiányában viszont természetes, hogy sír, hiába vigasztalja más.

Azok a "jó gyerekek", akik egy évesen nem sírnak, ha anyjuk eltűnik, és nem reagálnak különösebben a visszatérésükre sem, ugyanolyan stresszt élnek át, mint akik sírnak, csak már megtanulták, hogy az érzéseiket nem érdemes kimutatni, mert nem kapnak rá adekvát reakciót. Akik viszont mindig az anyjuk szoknyáján ülnek és annak jelenlétében sem tudnak annyira eltávolodni, hogy örömmel felfedezzenek mondjuk egy játékokkal teli polcot, távozásakor pedig annyira kiborulnak, hogy a visszatérés sem nyugtatja meg őket -  a visszakapott anyához egyszerre közelednének és büntetnék is -, azok nyilvánvalóan nem tudták kiépíteni azt a biztonságos alapot, ami elég lenne az önállósághoz. Ők tehát nem "túlzottan kötődnek",  nem "túl sokat" kaptak a gondoskodásból, hanem épp hogy kevesebbet (vagy nem azt, amire szükségük volt). Az ilyen gyerekekek anyjánál sokszor megfigyelhető, hogy nem a gyerek szükségleteiknek megfelelően, hanem saját hangulata alapján reagál, ami a gyerek számára kiszámíthatatlan, nem ad biztonságot.

Ha azt mondják, hogy ne vedd fel, ne szoptasd folyton, hagyd (egy kicsit) sírni, csak akkor segíts, ha "tényleg" akar valamit (éhes vagy tele a pelus), az olyan, mintha azt mondanák, ne engedd, hogy jóllakjon, mert akkor mindig éhes lesz. Pedig "jól lehet lakni" a gondoskodással is. A válaszkész csecsemőgondozás segít, hogy kiépüljön a biztonság, még ha vannak olyan gyerekek is, akiknél ez nem olyan egyszerű, mint a "tankönyvi" csecsemőknél, és akiknél csak hosszú távon mutatkozik meg a fáradozások eredménye. Annak az egy-másfél évesnek, akiben kiépült ez a biztonságérzet, az anyja jelenlétében "nem látszik" a ragaszkodása, a gyerek nem tűnik "anyásnak", éppen mert biztonságosan kötődik.

Ahogy a gyerek nagyobb lesz, a biztonságérzete egyre jobban megszilárdul és egyre kevésbé lesz szüksége hozzá az anya fizikai jelenlétére. De a biztonságos kötődés kiépülése nem csak azért fontos, hogy a gyerek "ne legyen annyira anyás", hanem mert a kötődés minősége a gyereknek minden további kapcsolatát, elfogadottságát, az élethez való hozzáállását, sőt még egészségi állapotát és szellemi teljesítményét is befolyásolja. A legjobb útravaló, amit a gyerekünknek adhatunk, ha csecsemőként kielégítjük a vágyát, hogy biztonságban érezhesse magát.

 

 

részletesebb kötődés összefoglaló itt

kép innen