Satoshi Kanazawa, a provokatív nézeteiről is ismert evolúciós pszichológus szerint minél okosabb valaki, annál hülyébb.

Az evolúciós pszichológia szerint az a környezet, amelyben az ember kifejlődött, olyan hosszú ideig volt viszonylag állandó, hogy az ismétlődő problémák megoldására (jellemzően a túléléssel és a szaporodással kapcsolatban) saját mechanizmusok alakultak ki: ezek váltják ki bennünk azokat a vágyakat, érzelmeket és viselkedésformákat, amelyek ebben az állandó környezetben a leghatékonyabbak voltak. Őseinknek ezeken nem kellett különösebben törni a fejüket, csak követniük kellett az érzéseiket: a megoldás az agyukba volt kódolva. Ezek a pszichológiai mechanizmusok csak a saját területükön működnek, pl. a párválasztásban használt ösztönös tudás nem használható a táplálékszerzés terén és fordítva. Satoshi Kanazawa szerint az intelligencia is ilyen területspecifikus mechanizmus: az evolúciós léptékben mérve új, nem ismétlődő jellegű problémák megoldására szolgál.

Ebben az állandó környezetben is adódtak ugyanis olyan gondok, amelyeknek a megoldását hirtelen kellett kitalálni: kiáradt a folyó, szárazság köszöntött be stb. Ezekre a nem ismétlődő, de összességében gyakran előforduló, a túlélést és a szaporodást jelentősen befolyásoló problémákra érdemes volt kifejlődnie egy külön mechanizmusnak, az általános intelligenciának. Mára csupán azért került előtérbe ez a kialakulásakor nem kitüntetetten fontos eszköz, mert a jelenlegi környezetünk nagyon eltér az evolúciósan megszokottól: problémáink nagy része ma ebbe a "nem ismétlődő" kategóriába esik. Ezért van az, hogy az intelligensebb emberek csak azoknak a problémáknak a megoldásában sikeresebbek, amelyek evolúciós léptékben újnak számítanak. Pl. a  párválasztás, a személyközi kapcsolatok, a hazatalálás egy erdőből -  és a szülői szerep ellátása - nem számít evolúciósan új feladatnak, ezekben az intelligensebb emberek nem teljesítenek jobban, mint kevésbé intelligens társaik. Az igazán fontos dolgokban az intelligenciára nem támaszkodhatunk: nem segít fenntartani egy barátságot és nem segít, hogy jobb szülők legyünk. Csak olyan lényegtelen területeken támaszkodhatunk rá, mint hogy pénzt keressünk egy kapitalista társadalomban vagy repülőgépet vezessünk - mondja Kanazawa. (Egyébként azt is mondja, hogy az intelligensebb emberektől egyáltalán nem várható, hogy okosabban viselkedjenek: hajlamosabbak drogozni, inni, dohányozni, bizonyos bűncselekményeket elkövetni, sőt összességében: minél okosabb valaki, annál hülyébb.)

De vajon elég-e az ösztönös szülői tudás akkor, ha a környezet ennyire átalakult? Új vagy régi probléma-e az utódnevelés fajunk számára a jelenlegi, új és idegen környezetben? A gyereknevelés idejére sem tudunk beköltözni egy evolúciósan ismerős, vadászó-gyűjtögető ősközösségi társadalomba; valahogyan meg kell találnunk a módját, hogy az ösztöneinkbe kódolt, ősi gondoskodást ebben az új környezetben adjuk meg a gyerekeinknek. Pl. a csecsemő természetes táplálása a szoptatás, ezen nem kell gondolkozni, de azon igen, hogy hogyan szoptassuk a csecsemőnket, ha közben pénzt is kell keresnünk.

Másrészt gyakran elfelejtjük, hogy az evolúciós sikert nem a szaporodás, hanem a szaporodóképes utódok felnevelése jelenti, hiszen a génjeink csak így örökítődhetnek tovább. Ez viszont azt jelenti, hogy a dolog nem áll meg sem a nemzésnél, sem a csecsemőgondozásnál, hanem beletartozik az is, hogy az adott kultúrában érvényesülni (párt találni és utódot nevelni) tudó jövendő felnőtteket neveljünk. Kérdés, hogy az evolúció mennyire készíthet fel erre a feladatra.

Amellett, hogy én sem tartom az intelligens emberek kiváltságának, hogy jó szülők legyenek, azt gondolom, hogy a gyereknevelés van annyira komplex feladat, hogy minden képességünket kamatoztathassuk a megoldásánál, ki-ki azt, amije van: lehet pl. azért is fenntartani a folyamatos testkontaktust egy babával, mert érezzük, hogy ez jó és lehet azért is, mert tudjuk, hogy ez jó.