A Down-szindrómás gyerekek segített szobatisztaságáról szóló posztok (1, 2) megkoronázásaként lássunk néhány példát arra, hogy hogyan folyik mindez a gyakorlatban. Két Down-szindrómás kislány és egy kisfiú története következik.


A. EC-ző babának készült, szülei még érkezése előtt felkészültek a szakirodalomból és vettek egy kicsi tálkát, hogy "majd abba". Arra nem számítottak, hogy Down-szindrómás lesz. Egészséges szervekkel, jó képességekkel született, tulajdonképpen a hipotóniától eltekintve nem volt semmi baja, csak a diagnózis a papírján. Rövid tanakodás után, hogy most akkor legyen-e EC, úgy döntöttek, hogy veszteni valójuk nincs. A. így két hetes korában kapott először lehetőséget arra, hogy tálkába pisiljen. A szülők és a támogató környezet meglepetésére a módszer szinte azonnal működni kezdett. Nappalra ettől fogva nem is kapott pelenkát, az alá terített anyagot naponta kb. kétszer kellett cserélni. Két hónaposan az éjszakai pelenkát is elhagyták. Az EC minden eszközét használták, egyszerre figyelték a baba ritmusát, a jelzéseit, az órát és saját megérzéseiket (amelyekről nem hitték volna, hogy lesznek). Együtt aludtak, A. éjszaka többször felkelt szopni, ilyenkor pisilt is. Ahogy az éjjeli szopások ritkultak, majd elmaradtak, úgy maradtak el az éjjeli pisilések is. Amikor mozgásfejlődésben mérföldkőhöz érkezett, többször fordult elő, hogy bepisilt, ilyenkor egy textil pelenkát kapott a ruhájába (vízhatlan külső nélkül). Kb. 6 hónapos korára megbízhatóan tudtak hárman együttműködni (mindkét szülő részt vett a tanulásban, otthon dolgoztak), de ekkor jött az őszi-téli hideg. A fejlesztések miatt sokat utaztak, ilyenkor eldobható pelenkát kapott, de általában nem került bele semmi. Kb. 10 hónapos volt, amikor úgy döntöttek, nem bohóckodnak tovább a száraz pelusokkal, hanem megveszik a legkisebb méretű bugyit, amit találnak.

Nagyon ritkán még ez után is előfordult, hogy ruhát kellett cserélni, de az együttműködés motorja sokáig az volt, hogy a szülők mindig időben kivitték. Mivel a ritmusát és a jelzéseit eddigre jól ismerték, A. pedig megtanulta vizeletét a szükséges ideig visszatartani, ez nem az óra követését jelentette, hanem alkalmazkodni tudtak egymáshoz. Ez a hatékony együttműködés akkor tört meg, amikor A. három évesen kistestvért kapott, majd óvodába került. Otthon néha, az óvodában gyakrabban újra bepisilt. Néhány hónap alatt a nagy változásokat feldolgozta és ismét minden rendben ment. Öt évesen még néha elfeledkezik róla, hogy a vécézés az élet része - nem pisil be, csak sokáig tartogatja vagy megvárja, míg szólnak neki. Ugyanakkor a vécét teljesen önállóan tudja használni: kimegy, villanyt gyújt, levetkőzik, felül a szűkítőre, elvégzi a dolgát, megtöröli magát, felöltözik, lehúzza a vécét és kezet mos. A szobatisztasággal szülei távollétében és az óvodában sincs problémája.


B.-t azzal az útravalóval vitték haza a szülei kórházból, hogy a legsúlyosabb esetek közül való, soha nem fog tudni se járni, se beszélni és nem lesz szobatiszta sem. Öt hónapos korában volt egy szívműtéte, addig annyira rossz állapotban volt, hogy még a lélegzetvétel is nehezére esett. Még sírni sem volt ereje, nem hogy szopni. Édesanyja szinte egész nap kézben tartotta és próbálta életben tartani. A műtét után a helyzet gyorsan javult. Együtt aludtak, anyja sokat hordozta, teljesen egymásra hangolódtak. Hét hónapos korától kezdték az intenzív fejlesztést, lényegében egész nap "dolgoztak" valamilyen területen. Tíz hónapos korában volt egy húgyúti fertőzése és a kórházban azt mondták, ez a pelenka miatt történt - és hogy milyen kár, hogy soha nem lehet szobatiszta. Az anyának, aki végig hitt abban, hogy kislány jóval többre képes, mint gondolják, ezzel betelt a pohár. Tizenegy hónaposan egyszerűen levette róla a pelenkát és bugyit adott rá.

Néhány napig figyelte és kitapasztalta a napi ritmusát, majd ehhez alkalmazkodva a következő támpontokra építették fel az együttműködést: Reggel ébredés után azonnal biliztették - néhány hét alatt B. megtanult annyit várni, hogy a vécére kimenjenek. Reggelihez kapott egy bögre teát, ez után 3/4 órával bilizés következett, illetve minden későbbi bögre víz után ugyanennyivel. Bilire ültették ébredés után, séta előtt, fürdés és lefekvés előtt. Egyszer éjjelente is kivitték. B. megszokta az időpontokat és megszokta azt is, hogy bilire (később vécére) ülve elengedheti, amit kell. Gyakorlatilag egy hónap alatt "beállt a rendszer" (ez az első pelenkátlan hónap a mosógép életében elég strapás időszak volt), vagyis B. egy éves kora óta segítetten szobatiszta. Integrált oviba jár, reggeli után és ebéd előtt mindig kiviszik vécére, így a kialakult rend ott sem borul fel. Most majdnem hat éves és bár nem lehet azt mondani, hogy elérte az önálló szobatisztaságot - hiszen a felnőttek irányítják és ők szólnak neki, hogy menjen ki - de tény, hogy pelenkára nincs szüksége.


C. édesanyja hamarabb hallott a módszerről, mint arról, hogy a Down-szindrómás gyerekek később lesznek szobatiszták - és a rádöbbenés élményét adta neki, hogy tényleg, milyen természetes is a "természetes csecsemőhigiénia". Az, hogy a kisfia DS, mégis nagyon fontos motivációt jelentett. Értelmi fejlődésében is lényegesnek tartják, hogy C.-nek figyelnie kell a tapasztalataira, nem akarják egy területen sem "bebambítani", szánt szándékkal elzárni a lehetőségtől, hogy kézben tartsa a saját dolgait. A kórházból hazakerülve, néhány nap pihenés után, kb. 2 hetesen kezdték. Ébredés után, utazás utáni hazaérkezéskor és szopizás közben hamar beálltak a bilizések és kezdettől fogva ezek jelentették a biztos pontokat. Tulajdonképpen "csak" az ezek közötti ürítések menedzselését kellett megtanulni.

Figyelték a viselkedését, hallgattak a megérzéseikre, de meztelenkedős, aláterítős módszertől idegenkedtek. Náluk a "pelenka nélküli csecsemőgondozás" pelenkában zajlott: C. egy éves koráig otthon mindig textil pelenkát viselt, és bár ugyanúgy igyekeztek figyelni rá, mintha nem viselt volna, három testvér és munka mellett ez nem mindig könnyű. Két hónapos kora óta viszont széklet nem került pelenkába és néhány hónapos korától képes arra, hogy ha van mit, akkor kérésre elengedi. Egy éves korától otthon alsónadrágot hord, de utazáshoz vagy ha vendégségbe mennek, eldobhatót pelenkát adnak rá. Akkor sem ragaszkodnak a figyelősebb megoldásokhoz, ha valaki beteg vagy csak nagyon fárasztó napjuk van, de úgy tapasztalták, hogy hosszabb távon az eldobható pelenka "elrontja". C. most 1 éves 3 hónapos és kizárólag a felnőttek figyelmétől függ, hogy szárazon marad-e. Ha sokáig nem viszi ki senki, néhány csepp még becsurran, de ilyenkor is jelzi a viselkedésével, hogy valami nincs rendben.

A mindennapokban az EC-ző családok élete sok mindenben különbözik, még akkor is, ha a baba Down-szindrómás. Ezzel a három kisgyerekkel különböző időpontokban kezdtek, különböző intenzitással haladtak, bár a szobatisztaság felé haladásban hasonló "eredményeket" értek el: mindannyian egy éves koruk körül lettek segítetten szobatiszták, azaz ekkortól már csak a felnőtt segítségétől függött, hogy kell-e pelenkát viselniük és szárazon maradnak-e. A változatok lehetősége természetesen ennél sokkal szélesebb így nem szabály az sem, hogy egy éves kor körülre "kell" valamit produkálni. Ha van szabály, akkor az az, hogy legyünk nyitottak.