Legutóbb ott hagytuk abba, hogy bár a sírások gyakorisága, a sírásgörbe lefutása és a sírás koncentrálódása az estékre a legtöbb nép csecsemőire egyaránt jellemzők, néhány kultúrában a babák mégis sokkal kevesebbet sírnak. Különösen érdekes a koreai példa, mivel itt a társadalmi-gazdasági körülmények nagyon hasonlítanak a nyugatiakra, a babák mégis alig sírnak (még esténként is), nem mutatják a sírás mennyiségének jellemző, élletkorral összefüggő változásait (növekedés majd csökkenés) és nincsenek közöttük "hasfájósak" sem. Miben más az ő életük, mint pl. az amerikai babáké?

Tény, hogy nyugaton lényegében a baba attribútuma a sírás, lényéhez tartozik és úgy normális, ha sír, míg a világ más tájain a sírás még nem vesztette el vészjelző funkcióját. Ezzel együtt (vagy ennek következtében) jelentősen különbözik a csecsemőgondozás gyakorlata: Az egy hónapos koreai csecsemők pl. mindössze napi 2 órát töltenek egyedül, míg az amerikaiak több, mint 16 órát. A koreai babákat közel kétszer annyit hordozzák vagy tartják ölben naponta, mint az ameriakaikat. A koreai anyák gyakorlatilag mindig azonnal reagálnak a babák sírására, míg az ameriaki anyák nem: egy kutatás szerint a baba életének első három hónapjában a sírások 46%-ára szándékosan nem válaszolnak.

A nem reagálás már rövid távon is megzavarja a babákat. Egy kísérletben az anyákat arra kérték, hogy három hónapos csecsemőjükhöz lépjenek oda, három perc beszélgetés, játék, mosolygás stb. után szintén három percig vágjanak közömbös arcot, csak monoton hangon beszéljenek és ne reagáljanak a baba kommunikációjára. A babák hamar visszavonultak, komoly és bizalmatlan arcot vágtak, ami várható is volt. Ami viszont meglepő: a három perc közömbösség után nem kevesebb, mint harminc perc normál kommunikációra volt szükség, hogy újra felengedjenek.


Mi a helyzet a "hasfájással"?

A nyugati babák 10-20%-át "hasfájósnak" tartják: ők azok, akik (főleg esténként) hosszan, vigasztalhatatlanul sírnak. A dühös, fájdalmas sírás váratlanul kezdődik, nem segít rajta semmi, amit a szülő tesz, a baba egyszer csak elfárad és abbahagyja. A "hasfájás" elnevezés arra utal, hogy valami belső fájdalom okozza, a táplálkozással azonban valójában nincs kapcsolata: a sok gáz éppen a sírással lenyelt levegő miatt van. Félrevezető, hogy a tápszerváltás gyakran segíteni látszik, mert lényegében csak megnyugtatja a szülőket, hogy tettek valamit, a baba pedig azért sír kevesebbet, mert akkorra jut túl a sírásmennyiség csúcspontján. Azt, hogy nem táplálkozási problémáról van szó, az is jelzi, hogy a szoptatott csecsemők között ugyanannyi hasfájós van, mint a tápszerezettek között.

Már a széles körben ismert Harlow-kísérletekből tudjuk, hogy ha a majomcsecsemők választhatnak, hogy a mindig ételt (és szopási lehetőséget) biztosító "drótanyára" vagy a táplálákot nem adó, de puha "szőranyára" másszanak, utóbbin tartózkodnak többet (majdnem állandóan, csak enni másznak át a másikra) és Wolff legutóbb említett megfigyelései az emberi újszülötteknél is megerősítették, hogy sírás ellen leghatásosabb a testkontaktus. Kipróbálták tehát, mennyire használható a hordozás a sírás (és a hasfájás) megelőzésére. Anyák egy csoportját megkérték, hogy az etetéseken kívül még legalább 3 órát hordozzák a babáikat (ugyanennyi anyától nem kértek ilyet). 12 hetes korban összehasonlították a két csoport sírásnaplóit. A "hordozós" csoportban mindössze 1,7 órával hordozták többet a babákat (napi 4,4 órát), mégis kevesebbet sírtak: 8 hetesen 43%-kal. Ugyanazt figyelték meg, mint a kultúrák összehasonlításánál: a babák ugyanannyiszor sírtak fel, de sokkal hamarabb megnyugodtak. Ráadásul hamarabb lecsengett a sírásmennyiség csúcspontja is. Ugyanakkor a már "hasfájós", egy hónapos babákat hiába kezdték többet hordozni napi 2,2 órával is, ekkor már nem sírtak kevesebbet.

A táplálásnak mégis van szerepe, de nem a mennyiség, hanem a gyakoriság számít - és az sem önmagában. Az igény szerint (gyakorlatilag folyamatosan) szoptató és az időre szoptató amerikai anyákat megfigyelve jutottak arra a következtetésre, hogy azok a csecsemők sírtak a legkevesebbet, akiket gyakran etettek és akiknek a jelzéseire gyorsan reagáltak. Külön-külön a két módszer nem hozott eredményt: akiket gyakran etetettek, de nem kaptak gyors reakciót, ugyanúgy sokat sírtak, mint akik gyors válaszokat kaptak, de ritkábban ehettek.

 

Mindezek eredője ismét az, hogy a legkevesebbet akkor sír a baba, ha sok testkontaktusban van része már az első pillanattól, gyakran szophat és a jelzéseire gyorsan reagálnak. Meredith Small, antropológus, aki többször hivatkozott Our Babies, Ourselves c. könyvében a fentieket is kifejti, arra a következtetésre jut, hogy nem más kultúrák babái sírnak keveset, hanem a nyugatiak sokat, mégpedig azért, mert gyökeresen más gondozási gyakorlatot tapasztalnak, mint amire az evolúció felkészítette őket: a mi kultúránk a csecsemők sírásával fizet a szülők függetlenségéért.