Egy anyuka meséli:
Pajzsmirigy kontrollon voltunk, és már a múltkor is láttam ott egy édes downos kislányt. Mondták, hogy születésekor lemondtak róla, sokat betegeskedik, diabétesze is van, gyermekotthonból hozzák be. 6,5 éveske, de a fiamnál (aki szintén Down-szindrómás és csak 4,5 éves) egy fejjel kisebb, kb 60cm lehet.
Szóval sétálgatott, nézelődött, én pedig megsimítottam az arcát. Csak nézett - a nővérek elmondása szerint nem szokott barátkozni idegennel - majd hirtelen kitárta a kezecskéit, hogy vegyem fel, és a kezemért nyúlt, hogy simítsam a haját. Kijött a doktornő is, és elképedve figyelték még három nővérrel, ahogy én hopp-hopp katonáztam vele az ölemben, ő pedig mondta, hogy "tyup-tyup".
Pelusos még és csak pár érthetetlen hangocskát ad (mondjuk, ha figyelnék, jelzi, hogy mit szeretne). Egyszer, ahogy nyitja a száját, látom, hogy annak az édeskének vastagon áll a fogacskáin a lepedék meg fogkő. Nem hiszem, hogy valaha megmosták volna neki, nem is használja a fogait, nincs megtanítva. A doktornő szerint családban biztos jobban fejlődne, mert mikor benn van a rendelőben, szinte issza a tudást, kukucskálgat, figyel. Negyed óra után ámultak, hogy mekkorákat kacag és hálásan simogat - és az én fiam mosolyog rajtunk, és leül nyugodtan, mint aki a sorára vár.
Viszont hirtelen megijedtem, hogyan fogunk elmenni, nem fog-e sírni utánam. Mintha megérezte volna, lekéreszkedett. Fújtuk egymás haját, mert melegünk volt, és leült a szobája küszöbére nyugisan. Akkor elköszöntem, és ő is integetett, és látszott a szemecskéjén, hogy nagyjából ennyi idő a maximum, amit vele foglalkoznak, és beéri vele. Úgy összeszorult a szívem...
Elmeséltem itthon az egészséges hét éves fiamnak, aki megkönnyezte, hogy bárcsak ez a kislány is jó szülők mellé született volna, mert ő így máris jobban értékeli, hogy mennyi idő jut rájuk.
