Legalább is nem úgy, hogy ide-oda lebeg egy áttetsző emberalak lepedőben és megmagyarázhatatlan dolgokat csinál.

Abban hiszek, hogy az elme nem egyenlő a tudattal és vannak olyan rétegei, ahol nem szavakban "gondolkozunk", hanem képekben, szimbólumokban, történetekben, mítoszokban, még "lejjebb" pedig a tudat számára még értelmezhetetlenebb egységekben mozog az információ, egészen a kémiáig, az elektromosságig. Vagyis pontosabban a tudat az, ami képekben és történetekben tudja valamelyest értelmezni azokat a homályos mozgásokat, amik "odalenn" zajlanak. Vagy valahogy így.

Talán hallottatok már az alvásparalízisről. Én sokáig nem hallottam róla, amikor pedig már évek óta visszatérően megtapasztaltam. Kevesen beszélnek róla szívesen, mert elképzelhetetlenül félelmetes az is, amit átélsz és a lehetőség is, hogy azért éled át, mert megőrültél: Teljesen irracionális érzetek és események tűnnek százszázalékosan valóságosnak, amikor az ébrenlét és az álom határán lebegve, éber tudattal vergődsz egy mozdíthatatlan, alvó testben. Az első ilyen élményre még évekig rettegve, borzongva gondoltam vissza. Olyan volt, mintha nem csak magával a Sátánnal találkoztam volna, aki leteper és meg akar fojtani, hanem még az is kiderült, hogy ez a minden rossz és rettenetes esszenciáját hordozó lény, akivel küzdök, én magam vagyok. Ahogy az élmény ismerősebb lett, már nem voltak ilyen megrázóak a "találkozások", de a félelemnek olyan mélységeit éltem át bennük, mint sem ébren, sem rémálmaimban soha. A legtöbbször mégis valami felismerést is hoztak magukkal ezek a félelmetes alakok, egyszer pedig, azt hiszem, egy elég nagy kátyúból lendítették ki az életem szekerét a maguk homályos, rettenetes módján.

Egy ragyogó, napsütéses tavaszi napon, amikor az egész világ maga volt a virágba borult, puha melegség, úgy éreztem, valami nincs rendben a kislánnyal, aki a testemben lakott már bő kilenc hónapja. Elindultunk a kórházba a bizonytalan aggodalommal, de mire felfektettek az ágyra, már rendszeres fájásaim is voltak. Nagyon hamar kiderült, hogy nem tudjuk megvárni, míg megszületik magától. Nem harcoltam a szülésért, mert nem csak láttam, de éreztem is, hogy baj van. Nagy traumaként éltem meg, hogy a kisbabámat kivágják a hasamból és elviszik, csak a sírását hallom, míg tehetetlenül fekszem. Nincs mit szépíteni, nagyon rossz volt a császár. De azt gondolom, hogy ez mentette meg az életét. Ha esetleg túl is élte volna, hogy órákon át fuldoklik, egész biztos vagyok benne, hogy csak súlyos károsodások árán. De így erősnek, ügyesnek, okosnak születhetett.

És Down-szindrómásnak.

Ha az alvásparalízis az egyik, amire azt mondom, hogy az tudja csak, milyen, aki átélte, a másik ilyen egész biztos az, hogy a várva várt kisbabádról kiderül, hogy DS. Pontosabban nem is ezt éled át, hanem azt, hogy a várva várt kisbabád helyett egy DS babát adnak a kezedbe, hogy tessék, ez a tied. Tényleg az enyém, nem cserélték el? De hát akkor ez most mi? Ez most ki? Ki van ebbe a kis testbe bezárva, ki néz ki ezeken a fura szemeken úgy, mintha nem csak a válaszokat tudná mind, de azt is, hogy mi a kérdés? Mennyire tartozik hozzám, hogyan leszünk képesek egy családot alkotni, a világ legszorosabb kötelékében, anya-gyerek viszonyban élni és növekedni? És a képzeletem most is szörnyeket vetített, de másféléket. Mi van, ha nem fogunk tudni szót érteni egymással, ha nem tud értelmesen beszélni, ha nem érti, amit mondok? Mi van, ha egy percre sem lehet majd egyedül hagyni, ha nem lehet majd emberek közé vinni? Élőhalottak leszünk mind? Számkivetettek, akik még abban a kegyelemben sem részesülnek, hogy elűzik őket, hanem úgy kell nemlétezőkké válniuk, hogy ott élnek a többiek között?

Azt hamar felismertem, hogy ez ugyanaz a kislány, akit már régóta szeretek, akiben régóta hiszek, csak engednem kell, hogy a szeretet magától folytatódjon. És tudtam, hogy küzdenem kell érte. De a lelkem háborgott a gyászban. Azt, hogy még csak meg sem halhatunk, a legdurvább büntetésnek éltem meg. Mi lenne, ha most leesnénk az emeletről? Mi lenne, ha most karamboloznánk? Szépen meghalhatnánk mind a ketten, megmenekülnénk az élettől. És nem csak a sötét gondolatok gyötörtek, hanem az is, hogy hogyan gondolhatok ilyen sötéteteket. Tudok én az anyja lenni ennek a kis jószagú, bájos csöppségnek, akinek az élete függ tőlem? Tudok érte küzdeni, a reményt is úgy vakarni össze tíz körömmel, ha arról ábrándozom, hogy meghalunk?

Pár nap telt el, már otthon voltunk. Egy gyerekkori műtét miatt a császárt nagy, függőleges vágással kellett végezni, sokáig nehezen mozogtam, ráadásul nyílni is kezdett a seb, bár csak a felszínen, de vigyázni kellett. Alapjában véve azt éltem meg, hogy béna és tehetetlen vagyok. De az egyik alkalommal, mikor együtt elaludtunk a nagy ágyban, arra ébredtem, hogy még a szokásosnál is bénább vagyok. Nem tudok mozdulni és a lépcsőn jönnek fel a "szellemek" a hálószobánk felé. Már kinyitották az ajtót és én nem tudtam sem megmozdulni, sem kiabálni. Egyikük már egészen közel jött hozzánk és tudtam, hogy azért jöttek, hogy elvigyék a kisbabát. Tudtam, hogy nem valóságos lények, de azt nem, hogy mit jelent, ha "elviszik" a kicsi lányomat. És teljes lényem minden akaratszilánkjával küzdöttem érte, hogy ne vigyék el, hogy megvédjem. Nehezen foglalható szavakba, ami történt bennem. Megmozdulni nem tudtam, de mintha az akaratomat fölé tudtam volna hajlítani miközben a "gonosz erőket" elfelé taszítottam. A "szellemek" végül meghátráltak és eltűntek.

De itthagyták maguk után a bizonyosságot, hogy én ezt a babát minden porcikámmal akarom, hogy valójában nem arra vágyom, hogy meghaljunk, csak félek az új, ismeretlen életünktől. Itt maradt a tudat, hogy képes vagyok minden erőmmel küzdeni érte - és ezt nem azért teszem, mert ez a helyes vagy mert ez a kötelességem, hanem mert ez a szívem parancsa.

 

kép innen