Mielőtt végre rátérnék az olvasástanítás konkrét lépéseinek ismertetésére, érdemes lehet elgondolkodni kicsit az olvasástanítás két módszeréről (a valóságban több is van, pl. mert keverednek, de én most úgy teszek, mintha kettő lenne), és hogy mit jelentenek a köztük levő különbségek egy Down-szindrómás vagy más, megértési nehézséggel élő tanuló számára.

 

17 hónapos, Down-szindrómás kisfiú olvas és jelel

Durván leegyszerűsítve a dolgot: az egyik megközelítésben azzal kezdenek, hogy a szavakat egyben, elemzés nélkül tanítják, tehát pl. a gyerek nem ismeri külön a k, ö, r, t, e betűket, de felismeri, ha valahova az van írva, hogy körte, még akkor is, ha esetleg sem a kör sem a te szavakat nem tudja kiolvasni. A betűket vagy később tanítják meg egyenként kiolvasni vagy rábízzák a folyamatot a gyerek agyára, hogy következtesse ki maga. A másik módszernél előbb megtanulják a betűket, aztán összeolvassák őket, akár értelmetlen kombinációkban is, majd ahogy egyre több betűt ismernek, egyre hosszabb értelmes (bár az elején néha kissé erőltetett) szöveget olvastatnak velük.

Hosszasan keresgéltem a neten olyan kutatási eredmény után, amely a két módszer hatékonyságát hasonlítja össze magyar anyanyelvű diákoknál. Sajnos nem csak hogy kutatást nem találtam, de még olyan szakértő véleményt sem, amely objektíven tekintene a dologra, nem valamiféle nyelvművelői hévvel és nemzetvédő elfogultsággal. Ezzel csak annyi baj van, hogy magáról a tárgyról még a sok érdekes információ ellenére sem ad megbízható útmutatást, legalább is nem olyat, amire döntéseket lehetne alapozni. (Kérem, ha valakinek van használható anyaga, ossza meg! Nagyon örülnék, ha szakemberek is kiegészítenék/kijavítanák az itt leírtakat.)

Angolul jóval több az infó (már csak azért is, mert az otthontanítás népszerűsége miatt a szülőknek szüksége van rá, hogy pedagógiai kérdésekre rálássanak), de a két nyelv között épp a releváns szempontokból nagyon nagy a különbség: angolban a ragozásnak jóval kisebb szerepe van, mint a magyarban, vagyis a szavak sokkal inkább "ugyanúgy néznek ki" különböző nyelvtani szerepekben és környezetekben. Épp a leggyakrabban használt angol szavak kiolvasásához nem is elég, ha ismerjük a betűiket, hanem lényegében egyenként kell megtanulni az egyes szavak kiejtését. Vagyis szóképolvasás nélkül akkor sem boldogulnak, ha egyébként a betűkkel kezdik az olvasástanulást. A betűk pedig nem egy az egyben felelnek meg a hangoknak, hanem egy hangot akár ötféle betű(kapcsolat) is jelölhet, míg egy betű többféle hangot is. (G. B. Shaw példája, hogy a fish szót akár úgy is írhatnák, hogy ghoti, mégis ugyanúgy kellene ejteni.)

A magyar ezzel szemben fonetikus (még ha nem is 100%-ban): aki ismeri a betűket és tudja, hogyan kell azokat összeolvasni, az még ismeretlen szavakat is megbízhatóan ki tud olvasni (már csak meg kell érteni az olvasottakat). Cserébe viszont aki már tud olvasni, az magyarul sem olvassa ki a betűket egyenként, hanem nagyjából ránéz a szövegre és kikövetkezteti, mi állhat ott: az agyunknak rengeteg dolga van, ott spórol munkát, ahol tud. Ha pedig egy gyereknek a hallása nem tökéletes, vagy nem beszél, hátránnyá válhat az előny: ő nem (vagy kevésbé) tud az olvasás során arra támaszkodni, hogy hogyan halljuk, hogyan ejtjük a szavakat.

A betűktől, szótagoktól induló olvasás nem csak arra jó, hogy ne kelljen egyenként minden szó kiolvasását megtanulni (az összes ragozott formát is külön-külön!) vagy találgatással próbálkozni. A betűk ismerete nélkül írni sem lehet, főleg nem helyesen írni. Nem is az a tulajdonképpeni kérdés, hogy tanuljunk-e betűket, hanem hogy mikor. A megértési nehézséggel élő gyerekek esetében erre kicsit más válaszok születhetnek, mint egyébként. Bár előre nem tudhatjuk, ki mire lesz képes, mégis vannak esetek, amikor gondolhatunk arra, hogy a gyerek esetleg nem fogja befutni az egész pályát: nem tudunk neki minden betűt - plusz az összeolvasást meg az értelmezést - megtanítani. Neki mi lenne hasznosabb: felismerni 30-40 olyan fontos szót képolvasással, mint a nyitva, bejárat, férfi WC, tolni, vagy ismerni az ábécé (majdnem) minden betűjét? Természetesen nem ez a legfontosabb szempont, hiszen pl. a Down-szindrómások többsége megtanítható olvasni, csak azt akartam vele jelezni, mennyire más válaszok születhetnek egy kérdésre akkor, ha az emberek másak, akiket érint.

A tanulásra, különösen az elvont dolgok tanulására nehezen motiválható gyerekeknél (ez a Down-szindrómánál gyakran előfordul) különös fontosságot kap egy másik szempont is: a szókép olvasással azonnal értelmes egységeket olvasnak, azonnal látják, mire jó, amit tanulnak, azonnal sikerélményük van. Ha először betűket tanítunk, egy látszólag értelmetlen, kézzelfogható dolgokhoz nem kapcsolódó gyakorlással kell kezdeni. Tekintve, hogy náluk a tanulási folyamat is lassúbb, ez a szakasz elég hosszú lehet ahhoz, hogy elvegye a kedvüket az egésztől. Még ha a lehető leghamarabb értelmes szavakat rakunk is ki a betűkből, ezek nem fognak olyan közel állni a mindennapi életükhöz, mint a saját nevük, kedvenc tevékenységeik, kedvenc ételeik stb. nevei. Az olvasást legjobban az olvasás fejleszti, tehát azt kell elérni, hogy a gyerekek olvassanak, akarjanak olvasni, mégpedig minél fiatalabb kortól, mert ez a nyelvi fejlődésükre is pozitív hatással van. Kreatív tanárok ezt a hátrányt sok-sok játékossággal kétségtelenül ellensúlyozni tudják, különösen nagyobb gyerekeknél, de a kicsiknek a szókincse is kicsi ahhoz, hogy abból merítve lehessen értelmes szavakat találni már kevés betűből is. (Találkozott valaha valaki a ráró szóval máshol, mint olvasókönyvben?). A kis kor és a megértési nehézségek még egy szempontot felvetnek: a rövidtávú memória kapacitása (még) elégtelen lehet ahhoz, hogy a kisgyerek egy 3-4 betűnél hosszabb szót elemeiből összerakjon.

A fentieket figyelembe véve számomra értelmes megoldásnak tűnik, hogy szóképolvasással indítsunk és aztán térjünk rá a betűkre. Sue Buckley azt javasolja, hogy a betűk tanítását direktben csak legalább 50 szavas, sokféle kontextusban, mondatokban kiolvasott szóképolvasó szókincs elsajátítása után kezdjük. A konkrét lépesekről legközelebb.